Utcai Harcosnő

A minap egy kutyás idős asszonysággal volt némi konfliktusom. Épp a mindennapi játszóterezésről tartottunk hazafele, amikor ez a kikent, kifent pám pilla picsa (akit egy tini plázacica is megirigyelhetett volna) jött velünk szembe egy igen keskeny utcán, csatolmány ölebével. Mikor egymás elé értünk a boszorka megállt, felvette az „elvárom, hogy arrébb állj” testhelyzetet és nem mozdult. Na, nekem sem kellett több, én meg nem álltam meg, hanem haladtam tovább, így kénytelen volt ő helyet biztosítani. Most többen is biztos felhördülnek a monitor előtt és szitkozódnak, hogy „de legalább a kort tisztelni kéne”, de kérdem, mire fel? Igen, tisztelem és becsülöm a megélt kort annál a személynél, aki megérdemli és nem elvárja. Miközben elhaladtunk mellette, egyik kezemmel a babakocsit tolva, másikkal a csaholó kutyától reszkető és rám mászó gyereket magam előtt tuszkolva, gúnyosan csak annyit nyögött ki az öregasszony, hogy „talán köszönöm”. Mit, a jó édes anyádat, mit kéne megköszönnöm, azt, hogy annyi emberség nincs benned, hogy magadtól arrébb állj, hogy ne csinálja össze magát a gyerek a zsebkutyádtól? Legszívesebben ezeket vágtam volna a kilónyi festékkel plezúrozott képébe, de helyette csak ennyit mondtam a tőlem nem éppen megszokott higgadtsággal, hogy majd ha nem elvárja a tiszteletet és tanúsít egy csepp empátiát egy gyerekkel szemben, akkor talán megköszönöm. A tiszteletet nem elvárni, hanem kiérdemelni kell!